O1. fejezet

1816 szeptembere, London

Az árnyék sebesen szedte a lábait, és útközben néha vissza-vissza nézett, nem-e követi valaki. Ha egy jámbor londoni lakos kinézett a háza ablakán csupán egy férfinak látszó alakot látott, aki olyan iramban siet a célja felé, mintha üldöznék. Talán néhánynak a fejében még az is megfordul, hogy segíthetne neki, de mindenki tudta, hogy ebben a késői órában csak a bolondok mászkálnak London szűkös utcáin, pláne ezen a környéken.

Azt azonban senki nem sejtette, hogy a férfinak tűnő alak egy cseppet se volt férfi, és hogy mindent megadott volna azért, hogy kövessék. Teljes szívéből vágyott egy kis csetepatéra, de fájó szívvel kellet tudomásul vennie, hogy a baj most elkerüli.

Úti célja közelébe érve lelassított, és egyenletes lélegzéssel próbálta helyrehozni a sietség okozta kimerültséget. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy egyre rosszabb lesz az állóképessége. Megtett még pár lépést, majd megállt egy régi faajtó előtt, amelyen egy tábla azt hirdette, hogy az itt lakó emberek nagyon nem szeretik az idegeneket.

Milyen szerencse, hogy idegen vagyok! – gondolta magában az árnyék, és belépett.

A helyiség pontosan olyan volt, mint az ajtó. Koszos, régi és büdös. A falak mentén polcok sorakoztak, melyeken kisebb-nagyobb üvegcsékben gyógy – és mérgező – növények, valamint kész főzetek helyezkedtek el láthatólag rendszertelenül.

- Mit akarsz? – kérdezte egy mogorva hang, mire az árny lassan a pult felé fordította a fejét.

A pult mögött egy aszott öregember állt. Pár száll haja volt, az is a feje tetején. A tekintete, pedig amely az árny arcát kereste ellenséges volt. A keze a pult alatt nyugodott, és egy puskát szorongatott a kezében arra az esetre, ha netán meg kéne védenie magát. Az utóbbit az árnyék nem látta, csak gondolta, hogy így van.

- Mit akarsz? – kérdezte ismét türelmetlenül az öregember.

- Információt – mondta az árny és levette a csuklyát a fejéről.

Egy hollófekete hajú, tizenkilenc év körüli lány állt az öregember előtt. Az arca falfehér volt már születésétől fogva. Imádta a napfényt, csak a nap nem szerette őt. Olyan típusú ember volt, aki inkább leég a napon, mint hogy lebarnuljon, de mivel egy úri hölgyeknek nem is szabad kalap nélkül a napon tartózkodnia, ez nem okozott gondot. A szeme kéken és fenyegetően villogott az öregemberre, aki kipréselt magából egy gonosz mosolyt.

- Kislány, nagyon rossz helyre tévedtél. – Nyílt szájjal vigyorgott, amitől látni lehetett a fogait. Már ami megmaradt belőlük.

Az öreg előhúzta a fegyvert a pult alól és a lányra szegezte, aki mozdulatlanul állt. Majdnem elvigyorodott, ahogy az ostoba kereskedő szemébe nézett. Ha akarná, egy pillanat alatt lefegyverezhetné, de nem akarta ilyen jelentéktelen dologra pazarolni az erejét.

- Szerintem pedig nagyon jó helyen járok – mondta közömbösen a lány és ráérősen sétálgatni kezdett.

Az öregember meglepődött. Ha az emberre fegyvert fognak nem kéne megijednie? Ám láthatólag a hölgy nem volt ijedős. 

- Mint már mondtam, információra van szükségem – folytatta. – Mégpedig a városban tanyázó vámpírklánról.

- Nem tudok róluk semmit! – mondta azonnal az öreg.

- Tudod, most árultad el magad – mosolygott rá gonoszan a lány. – Ha valaki meghalja tőlem azt a szót, hogy vámpír nevetésben tőr ki, vagy a csendőrségért szalad, hogy zárjanak be, mert közveszélyes vagyok. De neked – rámutatott beszélgető partnerére és elindult felé –, az első reakciód az volt, hogy tagadod az információt.

Az öregember már szinte reszketett a félelemtől. A fegyver csöve ide-oda mozgott, és már félő volt, hogy elsül, amikor a lány könnyen kicsavarta a kezéből, és a szoba másik végébe hajította. Tudta, hogy nem a szavai rémítették meg a másikat, hanem a szeme, amely most nem kéken, hanem vörösen világított. Ha akarta volna, elrejthetett volna, ahogy azt már a hosszú évek alatt megtanulta, de most direkt használta. Nem szerette se ezt se másmelyik olyan tulajdonságát, amely fél-vámpír mivoltára emlékeztette, de néha hasznosnak bizonyult.

- Szóval? Mit tudsz? – kérdezte a lány ellenségesen.

- Se… se... semmit – rázta a fejét az öreg. – Tényleg!

- Kár, hogy nem hiszem el! De egye fene, kapsz egy kis biztatást, és hogy lásd, kivel van dolgod, megígérem, hogy nem foglak bántani, csak ha nekem támadsz. 

A lány elővette az erszényét, majd a pultra hajította. A pénz csengésére az öregembernek azonnal megeredt a nyelve.

- Ők tartják irányításuk alatt az egész várost. Talán még a királyt is. Neveket nem tudok! Esküszöm! Néha napján megjelenik itt nálam pár, növényeket és egyéb dolgokat vásárolnak. Nem sokat beszélnek. Csak fogják amiért jöttek, fizetnek és elmennek.

A lány alaposan végigmérte az öreget, de nem talált semmi arra utaló jelet, hogy az hazudott volna. Az már más tészta, hogy nem mondott el mindent.

- Hol vannak? – mordult fel, és felhúzta a felsőajkát, így rálátás nyílt a szemfogaira.

- Nem tudom! – mondta az öreg szinte már sírós hangon és hátrébb húzódott. – Mindenhol! Mindenhol vannak kémjeik!

- És a vezér?

- Róla esküszöm, hogy nem tudok semmit! – az öregember már a falig hátrált, és azt kívánta bárcsak beleolvadhatna.

A lány elmosolyodott. Élvezte a helyzetet. Szerette, hogy ő irányíthatta a dolgokat, mert akkor minden a kedve szerint alakul. Senkinek nem esik bántódása, aki ártatlan és minden bűnös megbűnhődik a tetteiért. Úgy gondolta, hogy ez így igazságos.

Az árny hátrébb lépett és elindult az ajtó felé. Már épp hozzáért volna a kilincshez, amikor az öreg ismét megszólalt.

- Te vagy az!

A lány visszafordult és felhúzta a szemöldökét.

- Mi vagyok?

- Snow White. – Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy ha egy lépéssel hátrébb áll, nem hallja meg.

Az árny értetlenül nézett az öregre, majd inkább úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Biztos, hogy az agyára ment a sok gyógynövény! De ki az a Snow White?

A lány kilépett az ajtón a hideg éjszakába, és azonnal a fejére rakta a csuklyáját. Most nem sietett. Gondolkozni kellett, és ha fut, akkor nem tud arra összpontosítani, amire kell. 

Nem sok információt tudott kihúzni ebből a szerencsétlen emberből, csak azt, amit már eddig is tudott. Feleslegesen tette meg ezt a hosszú utat otthontól a kisboltig. Mikor először hallott az öreg kereskedőről felderült a szeme, hogy végre megtudhat valamit a londoni klánról, és végre megbosszulhatja családja halálát, azonban most csalódnia kellett.

Az égen megjelentek a nap első sugarai, amikor végre hazaért. A cseléd bejáraton lépett be a házba. Áthaladt a konyhán, ahol a szakács már neki is látott a napi előkészületeknek. Nem foglalkozott vele, csak ment tovább. A halban szembe találta magát a komornyikjával.

- Kisasszony! – hajolt meg az ember. – Sikeres éjszakája volt?

- Nem mondhatnám – morogta a lány és kikerülve a komornyikot elindult a lépcső felé.

Azonban, mielőtt fellépett volna az első fokra, visszafordult.

- Wesley! Derítse ki, hogy még is mi a fene az a Snow White!

A komornyik meghajolt, majd furcsán ijedt arcot vágva elvonult a konyha felé.

- Caroline!

A lány a hang irányába fordult, és a szalon ajtaja előtt meglátta Mary-t. Ebben a városban ő volt az anyja. Vagyis az az ember, akit az édesanyjaként mutatott be a Társaságban. Hiszen egy tizenkilenc éves, férjezetlen hölgy nem mehet sehova gardedám nélkül.

- Jó reggelt! – köszönt az asszonynak, és elindult felé, bár legszívesebben lefeküdt volna aludni.

Elfáradt a hosszú sétában. 

Mary mindent tudó tekintettel nézett rá, és elmosolyodott, amikor Caroline megölelte. A lány sose tagadta, hogy tiszta szívéből imádta ezt a nőt. Talán azért, mert az igazi anyja ellentéte volt. Kedves, megértő, és ami a legfontosabb volt, szerette a férjét. Caroline ezt a tulajdonságát értékelte a legjobban.

- Remélem volt valami értelme annak, hogy egész éjszaka kint voltál – mondta szigorú hangon az asszony.

Caroline nem akart neki csalódást okozni, ezért csak szimplán bólintott.

- Megtudtam, hogy a vezér az elit tagjai között van.

Ez félig-meddig igaz volt. Nem tudta, csak sejtette, de elég valószínű volt, hogy ha ők tartják irányításuk alatt a várost. Azt csak a legfelső rétegből tehették meg, tehát kellett, hogy legyenek ott emberei a klánnak. Talán maga a vezér is oda tartózott.

- Talán este találkozunk vele – mondta fellelkesülve Mary. – Tudod, a ma esti bálon.

- Persze hogy tudom – mosolygott Caroline.

Mary mindig is imádta az ilyen fajta eseményeket, hiszen ő nem az elit tagjai közé született. Az apja közönséges molnár volt, míg az anyja csak egy cselédlány. A szülei még csak házasok se voltak, így Mary lelencgyereknek számított, és ezt egész gyermekkorában el kellett viselnie. Caroline olyan tíz éve talált rá. 

Kirúgták a házból, amikor szembe szegült az urával. Akkor már huszonhét éves volt. Egész életében csak a cselédséget ismerte, így amikor kikerült az utcára nem tudott mit kezdeni magával. Rossz társaságba keveredett és végül egy bordélyban kötött ki. Caroline épp jókor találkozott vele, így megmenthette az életét. Ha egy kicsit később ér oda, a nő lecsapol vérrel, holtan hevert volna a mocskos utcaköveken.

A lány magával vitte az asszonyt és beavatta a vámpírok világába. Mary a hálája jeléül felajánlotta, hogy segít neki elkapni és megölni a vámpírokat. Így azóta együtt vannak. Utaznak városról-városra, irtják a szörnyeket.

Caroline elköszönt Marytől és otthagyta a szalon ajtajában. A bállal meg a vámpírokkal majd később foglalkozik. Most szüksége volt egy kis alvásra.

Lord George Mortimer, vagy, ahogy az emberei ismerik a vezér, a nagy mahagóni asztal mögött ült és egy bosszantó jelentést olvasott. Megint megöltek kettő vámpírt, ám ezúttal nem lehetett beazonosítani a tettest, így megbosszulni se tudta, ami nagyon idegesítette. Az emberei elvárják tőle, hogy mindig tegyen meg minden tőle telhetőt, de van, amikor még ez se segít. Mostanában egyre több vámpírt öltek meg a környéken. A vadászok egyre jobbak.

George-nak ilyenkor mindig eszébe jutottak apja szavai, aki a béke és kiegyezés híve volt. Életének minden egyes napján azért küzdött, hogy az emberek, a vadászok és a vámpírok békében éljenek egymással. Ez az álma azonban egyre jobban lehetetlenségnek tűnt. A vadászokkal nem lehet egyezkedni. Nem lehet őket meggyőzni, hogy nem minden vámpír gonosz. George apja ebbe halt bele. 

Egyik délután a szalonban teázott a feleségével és a gyermekeivel, amikor egy vadászokból álló csapat megtámadta a házat. Azelőtti nap elkövette élete legnagyobb hibáját, és kiadta a tartózkodási helyét egy embernek, akiben megbízott.

Ő és a felesége azonnal meghalt, míg George és a húga túlélték, és ez is csak a szerencsén múlott. Delia még nem volt elég erős, hogy harcolni tudjon, így könnyen csapdába ejtették. A bátyja mindent megpróbált megtenni, hogy megmentse őt, azonban fel kellett adni abban a percben, amikor megfenyegették, hogy megölik a húgát, ha nem marad veszteg. Így hát nem volt választása. Hagynia kellett, hogy őt is elfogják. Már éppen elkezdették volna megkínozni, hogy információkat szedjenek ki belőle, amikor megjött a Testőrség. 

Megmentették a két fiatalt, és minden vadászt megöltek. George azon a napon döntötte el, hogy egyetlen egy vadász se érdemel kegyelmet. Mindegyiknek meg kell halnia. Azonban ezt nem úgy fogja elérni, ahogy mások tennék. Nem fog támadni. Megteszik azt helyette ők.

- Jól vagy? – jött egy tétova hang az ajtó irányából, mire a férfi odafordult.

Delia kíváncsian nézett bátyjára. Talán éppen azt mérlegelte, hogy milyen hangulatban van.

- Persze – préselt ki magából egy mosolyt George.

- Mond annak, aki elhiszi – lépett be a húga a dolgozószobába. – Mit ártott neked az a szék?

A férfi lepillantott a kezére, és döbbenten vette tudomásul, hogy annyira megszorította a karfát, hogy az már majdnem összeroppant a tenyere alatt. Vér csöpögött a padlóra. Gyorsan elkapta onnan a kezét, és megtörölte a zsebkendőjében, majd újra a húgára nézett.

Olyan volt, mint egy angyal. Szőke hajával és kék szemével egy bájos és ártatlan lány látszatát keltette, azonban a férfi nagyon is tudta, hogy milyen halálos tud lenni, ha felbosszantják.

- Mi a baj? – kérdezte Delia, és odalépett az asztalhoz.

Összefonta a karját és keményen állta a bátyja pillantását. George tudta, hogy nem érdemes vele vitatkozni, sem pedig kikerülni a témát, ezért a jelentésre pillantott, amely kinyitva hevert az asztalon. A húga azonnal megfogta a papírok és alaposan elolvasott mindent.

- Snow White? – kérdezte.

George meglepetéssel vette észre, hogy Delia hangjában egy cseppnyi félelem sincs. Eddig minden vámpírnak, aki valaha kimondta ezt a nevet, volt valamennyi rémület a szemében, de a húga még csak meg se rezdült. A férfi úgy érezte, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Lehet – mondta szűkszavúan.

- Szerintem biztos – tette vissza a lány a jelentést az asztalra. – Azt pletykálják, hogy a városban van.

Na, már csak azt kéne! Nincs neki elég gondja a vadászokkal, még akkor Anglia legnagyobb vámpír-bérgyilkosával is szembe kell majd néznie.

- Hát remélem, hogy nincs! De ha mégis, akkor ajánlom, hogy nagyon messziről kerülje el a klánt, különben megölöm.

- Igaz, hogy félig vámpír? – kérdezte Delia figyelmen kívül hagyva bátyja reakcióját.

- Nem! – ez szinte csak úgy kirobbant belőle. – Egy vámpír nem öli meg a fajtársait!

- Ő úgy látszik mégis!

George sóhajtott egy nagyot és az ablak felé fordult. A nap első sugarai vörösre festették az ég alját jelezve, hogy ideje lenne ennie, de a férfi még csak rá se tudott nézni a vérre. Túl sok dolog foglalkoztatta, és egyszerűen nem volt étvágya.

- Na, mindegy! – csapta össze a tenyerét Delia. – Remélem ott lesz ma este a bálon!

Olyan öröm és lelkesedés villant a szemében, hogy George-nak bűntudata volt, amiért ezt el kell tüntetnie.

- Amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy nincs a városban, itthon maradsz!

- Nem! – a lány dacosan nézett a bátyja szemébe, de nem ért el vele semmit.

- De – közölte tárgyilagosan a húgával, majd felállva kisétált a dolgozószobából.

Utálta magát azért, amiért ezt kellett tennie vele, de nem volt más választása. Meg kellett védenie, hiszen már csak ő maradt neki.

✕✕✕✕

           Üdv kedves olvasó! ☻

          Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy végig olvastad az egész fejezetet (vagy csak le görgettél). Ha így történt, akkor kialakult benned egy vélemény irományomról, ami lehet negatív, vagy pozitív is. Én ezt nagyon szívesen meghallgatom, mert kíváncsi vagyok rá.

            Fejezetek nem megszabott időközönként lesznek. Ha kész van, kirakom.

Facebook oldal → https://www.facebook.com/A-v%C3%A1mp%C3%ADrkl%C3%A1n-136790246712807/?fref=ts