1816 szeptembere, London
Az árnyék sebesen szedte a lábait, és útközben néha vissza-vissza nézett, nem-e követi valaki. Ha egy jámbor londoni lakos kinézett a háza ablakán csupán egy férfinak látszó alakot látott, aki olyan iramban siet a célja felé, mintha üldöznék. Talán néhánynak a fejében még az is megfordul, hogy segíthetne neki, de mindenki tudta, hogy ebben a késői órában csak a bolondok mászkálnak London szűkös utcáin, pláne ezen a környéken.
Azt azonban senki nem sejtette, hogy a férfinak tűnő alak egy cseppet se volt férfi, és hogy mindent megadott volna azért, hogy kövessék. Teljes szívéből vágyott egy kis csetepatéra, de fájó szívvel kellet tudomásul vennie, hogy a baj most elkerüli.
Úti célja közelébe érve lelassított, és egyenletes lélegzéssel próbálta helyrehozni a sietség okozta kimerültséget. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy egyre rosszabb lesz az állóképessége. Megtett még pár lépést, majd megállt egy régi faajtó előtt, amelyen egy tábla azt hirdette, hogy az itt lakó emberek nagyon nem szeretik az idegeneket.
Milyen szerencse, hogy idegen vagyok! – gondolta magában az árnyék, és belépett.
A helyiség pontosan olyan volt, mint az ajtó. Koszos, régi és büdös. A falak mentén polcok sorakoztak, melyeken kisebb-nagyobb üvegcsékben gyógy – és mérgező – növények, valamint kész főzetek helyezkedtek el láthatólag rendszertelenül.
- Mit akarsz? – kérdezte egy mogorva hang, mire az árny lassan a pult felé fordította a fejét.